Az ajtó kinyílt is ismét az idegen alak lépett be rajta. Az orvos szerint ő a szerelmem, a babám apja és a vőlegényem. Azt hiszem Louis-nak hívják. Valami lehet az elmeséltekben, mivel minden nap bejön hozzám és amikor meglátom belsőmben valami melegség jelenik meg, míg a gyomromban pillangók kezdenek repdesni.
- Szia! - köszöntem kicsit félve. Nem tudtam, hogy hogyan is viselkedjem vele. Ha tényleg igaz amit elmondtak, akkor mindent tud róla és ismeri az összes titkom. De most mégis feszélyezve érzem magam minden pillanatban.
- Szia! Hogy érzed magad? - ült le az ágy melletti székre. Láttam rajta, hogy tenni akart valamit, de inkább meggondolta magát. Ezek szerint nem csak nekem ennyire zavarba ejtő ez a helyzet. Ez egy kicsit megnyugtatott és egy félénk mosolyt küldtem felé. Mire kaptam egy mosolyt.
- Egészen jól vagyok. Semmi ami arra utalna, hogy babát várok - ezt a dolgot még mindig nehezen hiszem el. Egész életemben nem akartam gyereket és mit add isten egyszer leszek szerelmes és azonnal teherbe is esek. Ilyen nincs.
- Volt ma reggel már az orvos? - kérdezte és elkezdett kipakolni valami kisebb méretű táskából. Eddig észre se vettem, hogy hozott magával valamit.
- De, volt. Délután megyünk ultrahangra. Gondolom te is szeretnél ott lenni - mondtam, de egy pillanatra sem néztem rá, addig míg meg nem állt pakolás közben.
- Köszsönöm, köszönöm, hogy gondoltál rám. Nagyon szeretnék ott lenni - simította meg a kezem.
- Nézd, Louis, nem emlékszem rád...vagyis ránk, de valahogy azt tudom rólad, hogy jó ember vagy. Hogy érzek valamit irántad. Nem szerelem, vagyis biztos, hogy nem az, de többet jelentesz nekem, mint bárki más. Ha arra gondolok, hogy nem jössz be valamelyik reggel, vagy nem láthatlak többet a szívem összefacsarodik és nem tudok ellene semmit sem tenni. De fogalmam sincs mit kéne tennem vagy mondanom, hiszen te úgy emlékszel rám, aki fülig szerelmes beléd és már az esküvőt terveztétek, míg én arra sem emlékszem, hogy valaha hallottam volna a zenéteket - sóhajtottam egy hatalmasat.
- Gizi- szólalt meg Louis de felemelt kezemmel jeleztem neki, hogy még nem végeztem.
- Nem tudom mennyi időbe fog telni, hogy újra emlékezzek, de gondoltál már mi lesz akkor, ha soha sem történik meg ez a dolog? Mert én igen és fogalmam sincs mi lesz kettőnkkel, vagyis azt se tudom most mi van velünk, de mit fogunk csinálni később. Például, ha kiengednek innen. Hova fogok akkor menni Louis? És ha a baba megszületik? Akkor mit csinálunk? - még folytatni akartam kitörésem, de Lou elém állt és megcsókolt. Olyan ismerős volt ez a dolog és az érzés, amit kiváltott. Úgy éreztem, mintha eddig hiányzott volna a csók. Az ő csókja. Kinyitottam szemem és egymást néztük, majd Lou az enyémhez érintette a homlokát és behunyta a szemét.
- Örülök, hogy ez a módszer még mindig hatásos ellened - jelent meg az arcán egy félmosoly.- Nézd, túl gondolod ezt a dolgot. Alig 3 napja ébredtél fel. Ne várj csodát! Időt kell adnod magadnak. Minden rendben lesz. Én pedig tudok várni, szívem. Mindig várni fogok rád - csókolt meg és akarva, akaratlan visszacsókoltam. - És a többi kérdésre pedig választ fogunk kapni, amint abba a helyzetbe kerülünk. Mindent ki fogunk találni akkor, ha ott tartunk.
- Úgy érzem cserben hagylak - suttogtam és szememben könnyek jelentek meg.
- Ez butaság. Nem tehetsz róla, hogy nem emlékszel. Ne sírj, szívem! Szeretlek és ha készen állsz rá, te is bevallod magadnak, hogy szeretsz és akkor hangosan is ki fogod mondani. Addig pedig nagyon közeli barátok leszünk - puszilta meg a fejem búbját, miközben megölelt. Meleg testéhez bújtam és sírtam, de otthon éreztem magam. Vagyis úgy éreztem, hogy végre kezd minden helyre rázódni, de a kétség még mindig ott volt bennem. A félelem, amit se Lou, se az orvosok nem tudtak eltűntetni belőlem...
Nem tudtam mi van velem pontosan. Órák óta nem volt semmi bajom. Egész végig beszélgettem Carlos-sal, James-sel. Minden féle dolog szóba került, miután megbeszéltünk néhány dolgot a robbantásról. Aztán lefeküdtem aludni. Tudtam, hogy a fiúk ott lesznek mellettem végig. Igaz azt hittem James fog az ágyam mellett ülni, de nem számít. Vagyis, de nekem számít. Fájt, hogy amikor kinyitottam a szemem nem ő volt mellettem. Azt hittem, hogy szeret. Hogy a szerelmünk jelent neki valamit. De lehet, hogy tévedtem.
- Remélem, most nem James érzéseit becsülöd alá - szólalt meg Logan.
- Honnan...?- megdöbbentem, hogy kitalálta gondolataim. Nem mondhattam ki hangosan, ugye?
- Olyan arcot vágtál, mint akinek összetörték a szívét. Figyelj, James az őrsön van. Aggódik érted, de el akarja kapni a rohadékot, hogy téged ne bánthasson többet. Nem akar távol lenni tőled, de most azt hiszi csak ő találhatja meg az elkövetőt. De mindig te jársz a fejében. Nagyon szeret téged - nézett végig a szemembe.
- Vagyis most ilyen bosszúhadjáratot végez?
- Igen, mondhatjuk így is - mosolygott Logan. - Hogy érzed magad?
- Most már egész jól, hogy tudom James szeret. Bár haragszom rátok - fontam össze mellkasom előtt a kezem. Próbáltam bosszús arcot vágni, de nem hiszem, hogy nagyon sikerült, mivel Logan tovább mosolygott.
- Miért?
- Miért nem tudtátok elmondani, hogy mi az igazi foglalkozásotok? Nem hiszem, hogy előllünk nagyon titkolni kellett volna.
- David és Paul, így látta jónak. Ők kértek meg minket, hogy rendezzük az ügyet. És ők segítettek a beolvadásban is. Elég jól kijövünk egymással.
- David-del és Paul-lal nem is nehéz kijönni. Kicsit olyan, mintha a pót apánk lenne mind kettő. Nagyjából elintéznek mindent, így nekünk csak azt kell tennünk, amit mondanak.
- Igen elhiszem - nevetett fel Logan.
Mondani akartam valamit, de nem kaptam levegőt. A semmiből tört rám a roham. A testem rángatózni kezdett, majd elveszítettem az eszméletem. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Logan a nevemen szólít...
Másnap reggel az reggelire ébredtem. Most Carlos is ott ült az ágyam mellett. Kicsit elszomorodtam, hogy nem James, de nem akartam kimutatni. Rá mosolyogtam Carlosra, közben bűntudatot éreztem. Ő miattam jött be, én pedig csak Jamesre tudok gondolni. Ha így haladok még a barátaim is elveszítem az önzőségem miatt. Logan elmondta, hogy mi történt este miután elvesztettem az eszméletem és hogy ma egy sor vizsgálat vár rám. Nem örültem neki, de mit tehetem volna. Meg akarok gyógyulni, így követem az orvosok utasítását...
A vizsgálatok jobban kifárasztottak, mint ahogy gondolnám. Délután el is szundítottam miközben Logan valami érdekes filmet mesélt. Este felkeltem, de nem volt mellettem senki. Először furcsálltam. Nem értettem, mi ez így hirtelen. Egy darabig csendben gondolkoztam, törtem a fejem a történteken, a kapcsolatunkon James-sel, a titkán. Olyan sok minden kavargott a fejemben, hogy ha akartam se tudtam volna most már elaludni. Valahogy úgy éreztem, hogy eltávolodtunk egymástól. Éjfél felé járt az idő, amikor meguntam a fekvést. Magamra kaptam egy hálóköntöst és elindultam. A terv az volt, hogy megtalálom a csajokat és ha nem alszanak véletlen akkor tanácsot kérek tőlük. Igaz nem tudtam pontosan milyen állapotban vannak, de majd ha ott leszek látom. A nővérektől akartam segítséget kérni, de senki sem volt a pultnál, így elindultam random.
Egy idő után fáradni kezdtem. Rájöttem, hogy ez egy elég hülye ötlet volt. Leültem a legközelebbi székre, pihenni. Ahogy ott ültem, ismerős érzés kerített hatalmába. A roham előtt voltam ilyen rosszul. És nem tévedtem. A roham a sötétből támadt. Hangokat hallottam magam körül, de már nem tudtam kivenni ki van ott pontosan velem.
Nem tudom mennyi idő után, de ismét magamhoz tértem. James mellett ült. A kezemet fogta és hallottam, hogy valaki beszél hozzá. James a karomra dőlt és potyogni kezdtek a könnyei... Mielőtt mondhattam volna valamit ismét elveszítettem az eszméletem.
Amikor ismét a felszínre került a tudatom már toltak valahova. Láttam, ahogy a folyosó neoncsövei hol eltűnnek, hol megjelennek. Több ember is volt mellettem, de mind a kórházi személyzet tagja. Nem tudtam mi történt vagy mi történik, de semmi jó az biztos. És nem volt időm elmondani James-nek, amit a legjobban akartam. Azt, hogy SZERETEM...
